Fűszálak karcolják a testemet
Ridegen érint a szél
Megkötözve ébredek
Kiszabadulhatnék
Ha hinnék neked
Te Délibáb
Neked fonom a testemet
Könnyekből, kis lélek-szilánkokból
Az arcomon átüt a létezés mikor
Sírok, nevetek, neked vagyok
És mégis senkinek
Kóbor állatok legelnek belőlem
Észre sem vettem
És Fűszál lettem
Felsikolt álmában egy kerub
És szájában keserű a méz színű szirup
Pókháló szálain lógunk
Mi szarkasztikus szén-istenek
S egy vacsorára készülő pók
Lábai alatt rádöbbenünk
Hogy amit valóságnak hiszünk
Csak paranormális jelenség
Ezért én most gömbvillám leszek
Falakon s hazugságokon hatolok át
Megégetem az ajkad és eltűnök
Mint aki itt sem járt soha
Egy sötét árnyék a falon
Égés nyoma, ne sírj, kérlek
Csak én lehetek ilyen ostoba
keret nélküli tükör
opál üvegkavicsokon fekszik
maszatos szemfesték
mint szakadt szemfedő
az esővel viaskodik
felfogom hogy fogadtunk
de nem tudom már miben
s mindegy is hisz
végül úgyis elhagylak
s elfelejtem a neved
Te, édes, drága Mindenem
Füst száll a szemembe
És úgy teszek mintha
Véletlenül érnék hozzá
A lábadhoz az asztal alatt
Rendelni akarok még egy kört
De elfelejtettem mit iszunk
Biztos akarsz még inni
Kérdezed, és én nevetek
És egy órán belül már
Iszonyúan fáj hogy
Nem én vagyok az
Akit szeretsz
Körbe-körbe forog egy hintaló
Hátán a világ
Szemében szálka
S a vágta porladó
Neked túl sok
Nekem túl kevés
Véget vet az életnek a létezés
Ha unod az életed…
Vasárnap délután volt. Fülledt, kényszeredett és kínos nyári délután, olyan, amilyen az átlagemberek átlagvasárnapja lenni szokott. Lui a szokásos öngyilkossági kísérletét végezte a teraszon, de nem igazán akart sikerülni. Szépen sorba rakta az altató tablettákat a ronda, rozsdás kis asztalon. Ezek az apró, fehér pirulák jelentették számára a kapaszkodót. A tudat, hogy bármikor végezhet magával, mindig megnyugtatta. Óvatosan, gondosan párhuzamosba állította a némán, közömbösen heverő orvosi rendelvényre kiadható altató hatású gyógyszereket, majd egyenként végig cirógatta az összes kis barátját, és közben sírt. Ne valami magasztos, hősies ám mégis érző férfikönnyekre gondoljunk, Lui egészen egyszerűen bőgött, mint egy óvodás. Na persze némely óvodás fiú ezt már kikérné magának.
Lui nem sietett. Miért is tette volna? Úgyse nyitja rá senki az ajtót még legalább 8 órán át. Akkor fog hazajönni Rita. De persze lehet, hogy csak reggel, ez már nem egyszer előfordult. A barátnőivel volt, persze csak ha azt a három tetovált matrózt nem vesszük figyelembe. Ez persze nem igaz. Rita sosem kezdett volna matrózokkal, ő művelt lány volt, így az intellektuális férfiakat szerette. Egy újság főszerkesztőjével csalta Luit.
Rita volt Lui nagy szerelme. Öt éve éltek együtt, de ez az öt év mintha száz lett volna. Főleg az utóbbi egy év tűnt misztikusan hosszúnak. Még hogy a veszekedések megrövidítik az ember életét! Soha olyan hosszú napjai nem voltak még Luinak, mint az elmúlt év tányérdobálással töltött víg órái. Persze mióta Rita szinte az újságossal élt, nem nagyon voltak veszekedések. Nem is igen találkoztak. A legszánalmasabb az volt, hogy Lui szerette Ritát. Múlhatatlanul és őszintén szerette. Olyan nagyon imádta, hogy bármit megtett volna érte. Igazi hülye, mi?
Lui nem is csodálkozott volna az egészen, hiszen nem egy kapcsolatot látott már széthullani, de ők annyira idilli pár voltak az elején! Hm. Na persze.
Lui őszintén hitte, hogy ez most más lesz, és nem fog elromlani. Ehhez képest nagyon hamar tönkrement. Az igazat megvallva Lui minden gondolata hasonló eredményt hozott.
Vegyük csak a festői ambícióit. Lui szentül meg volt győződve róla, hogy ő a friss vér egy korcsosuló művészeti ágban, és olyan pezsdítő újdonságokat fog elkövetni, amilyen a világtörténelem folyamán még nem volt. Nos némileg igaza lett, hiszen el kell ismernünk, hogy ő volt az egyetlen viszonylag értelmesnek mondható lény a világegyetemben, aki ilyen rövid festői pályafutást mondhatott a magáénak.
Ez pontosan úgy történt, hogy Lui egyetlen képet festett. Csak egyetlen árva, nyomorult, szakadt kis képet. De azt viszont nagyon felkészülten tette! Egy álló évig kereste a megfelelő témát. Járta a várost, figyelte az embereket, a fákat, a kutyákat, mindent. Minden áldott nap ült a padon és a nagy őt kereste. A tökéletes témát. Senki sem szólt neki, hogy olyan nincs.
Amikor végre rálelt az igazira, alig hitt a szemének. A nagyszülei udvarán voltak, és ő álmodozva meredt maga elé, amikor egyszer csak meglátta! Ott volt ő, teljes életnagyságban, angyali dicsfény ragyogásában fürdött, és Lui látni vélte a glóriát a feje körül. De tényleg. Ott volt a téma. Ott kapirgált a szemétdombon, taraját lágyan fújta a szél…mi mást tehetett volna, ha egyszer kakas volt?
Lui előtt rögtön kikristályosodott a kép, már szeme előtt lebegett a műalkotás, amely az ő kezei között fogja meglátni a napvilágot. Egy háromlábú kakas, gumicsizmában és glóriával a feje körül. Kell mondanom, hogy volt-e sikere?
Természetesen igen. Az egész modern festő világ felbolydult ennyi egyéni tűz, és eredeti ábrázolási mód láttán. Lui végül olyannyira megcsömörlött a sikertől, hogy felhagyott a festéssel, milliónyi rajongója nagy bánatára.
Azt még hozzá kell tennünk, hogy Lui sosem tudott lerajzolni semmit. Igazi dilettáns volt, nem értett a művészetekhez. Ez a kakasos képe körülbelül úgy nézett ki, mintha egy nagyon béna óvodás festette volna bekötött szemmel. Ezek után persze már érthető a művészvilág lelkesedése. Az őszinte naivitás a mesterkéltség felett! Vagy valami.
Nem sokkal festői pályafutásának lezárulta után találkozott Lui először Ritával.
A lány egy kocsmában dolgozott, ahová Lui sokat járt. Mindennap találkoztak, hiszen Lui súlyosan és megfontolt módon alkoholista volt. Ő nem egyszerűen azért járt oda, hogy igyon, hanem azért, hogy éljen. Számára az élet egyetlen valóságos megjelenési formája volt a Dagadt Róka. Mert hogy így hívták a helyet.
Egy romantikus estén, a késdobálás után, de még a tömegverekedés előtt, Lui összeszedte minden bátorságát és megszólította Ritát. Régóta tetszett neki a lány. Körülragyogta valami földöntúli fény, és belengte a hatalmasság illata. Mert igazi hatalom volt Rita a Dagadt Rókában. Ő állt a pult mögött, s ő döntött róla, ki ihat ma és ki nem. Ki az, aki élni fog, s ki az, aki meghal.
Egy kis ügyetlenkedés után megeredt a nyelvük, és valahol a kevert és a nagyfröccs között egymásba is szerettek.
Aztán egy ideig jól is ment minden, amíg nem jött az újságos! Az a papírhuszár szintén a Dagadt Rókában múlatta az idejét, és elég volt pár nap kihagyás Luitól, akkoriban próbált leszokni, sikertelenül, s a konkurencia elhódította tőle őszinte szerelmét. Na, nem a vodkát, hanem Ritát. A vodka azért még megmaradt neki.
Röviden ez Lui életének vidám kis története. Manapság minden vasárnap a teraszon ül, és az altatókat nézi. De sosem veszi be őket. Őszintén szólva, én nem értem mire vár…ezt csak ő tudhatja. Talán ostoba kis élete még mindig jelent valamit a számára. Talán még azt hiszi, hogy az ember lehet boldog is. Nem egy nagy ész szegény.
Ez a hétvégi mulatság is úgy indult, mint a többi. Lui kirakta az altatókat, nézegette őket és sírt. Aztán hirtelen valami történt! Egy újság hevert az asztalon. Az Ő újságja …Lui felugrott, és megragadta a sajtóterméket, hogy néhány jól irányzott szakító mozdulattal a túlvilágra küldje, amikor meglátott valamit.
Ez a valami nem volt más, mint egy hirdetés. Így hangzott:
Unod az életed?
Úgy érzed minden félresiklott?
Megcsal a barátnőd?
Szar a munkád?
Itt az ideje egy kis pihenésnek!
Vár a Turnarán! Ezen a bolygón újra élheted, amit elrontottál!
Ne habozz, jelentkezz most!
Lui alig akart hinni a szemének. Biztos volt benne, hogy ez egy jel. Olyan régóta figyelte már a világot a boldogság lehetőségének apró kis szikráját várva, hogy amikor a lábai elé hullott, egészen megzavarodott tőle.
- Ez az! – kiáltott fel Lui, és vad táncba kezdett a teraszon, ami elég nagy teljesítmény volt, tekintve annak aprócska méreteit.
Hogy megértsük Lui hatalmas örömét, tudnunk kell róla még egy apróságot. Ez a szánalmas kis lény, sosem adta fel a reményt. Őszintén hitte, hogy még boldog lesz. Tudni vélte, hogy Rita még mindig szereti őt, és visszajön hozzá, hogy megtalálja azt a hivatást, ami boldoggá teszi, hogy egyszer, amikor öreg lesz, és a halált várja, elmondhatja majd magáról, hogy boldog élete volt. Egyszóval Lui egy idióta volt.
Emiatt ugyanolyan lelkesen figyelte már egy ideje a világot, ahogy annak idején, amikor a témát kereste nagy sikerű képéhez. Mindezidáig sikertelenül tette, de most! Itt volt előtte a jel!
Lui nem is teketóriázott sokat, azonnal a hirdetésben megadott címre rohant, és minden apró részletet megbeszélt az illetékesekkel. Szerencséje volt, mert már másnapra kapott jegyet. Boldogságtól remegve feküdt le aznap aludni, szinte részeg volt a várakozástól. De a piától egész biztosan.
Csinos, fényes kis űrsikló várta reggel az indulási ponton. Már sokan tolongtak körülötte, megannyi szerencsétlen, aki nem tudta méltósággal viselni a nyomorát, és véget vetni a szenvedéseinek. Mind vártak valamit, remegve próbálták elképzelni a helyet, ahol újra kezdhetik, és jobbá tehetik az életüket.
Az utazás rövid volt, és szerencsére pezsgőt is felszolgáltak, így Lui otthonosan érezte magát.
A repülőtér, amelyen landoltak, a megszólalásig olyan volt, mint ahonnan elindultak. Mikor kiszálltak a gépből, mindenkihez odament egy mosolygós, kopasz kis ember, és útba igazította őket. Adott nekik egy papírt, amelyen a szállásuk címét találták, és a hazaindulás időpontját. Valamint aláíratott velük egy nyilatkozatot, hogy a megadott időben haza fognak térni, ellenállás nélkül, illetve, hogy az utazási iroda az esetleges balesetekért felelősséget nem vállal. Lui számára ez kissé szokatlan volt, de aláírta.
Taxiba szállt, és a megadott címre vitette magát.
Hosszasan gyönyörködhetett a tájban, mert igen sokáig tartott az út, és csodálatosan szép volt. Tengerpartokon, lombos erdőkőn és romantikus kis falvakon hajtottak keresztül, mígnem egyszer csak Lui meglátta. A hely, amely a szemei elé tárult olyan erővel hatott rá, hogy szinte elájult. A taxis egy sziklaoromra épült, hatalmas várkastélyba vitte őt. Lui, ahogy megpillantotta, tudta, hogy ez az a hely.
Mindehhez tudnunk kell, hogy Luinak volt egy visszatérő álma. Minden áldott éjszaka egy ilyen kastélyban járt, az udvaron pontosan ilyen rózsabokrok és hatalmas díszfák álltak, és pontosan ilyen pávák sétáltak a virágok között. Pontosan ilyen volt. Hiszen ez a kastély volt az.
Lui szájtátva bámult, és úgy érezte, menten elájul. Letette a csomagját a szökőkút mellé – pontosan olyan volt ez is, mint az álombeli -, és csak állt ott. Hirtelen azonban a nevét hallotta. Valaki őt szólongatta, de nem tudta merről jön a hang. Felnézett, és az erkélyen meglátta Ritát. Ő is éppen olyan volt, mint az álmaiban. Hosszú barna haja volt, olyan, mint amikor megismerkedtek, és a szeme éppen olyan boldog és cinkos fényű volt, mint a legszebb pillanataikban.
- Hát itt vagy végre! – kiáltott boldogan Rita, és leszaladt Luihoz, hogy köszöntse.
A csókja olyan volt, mint az első átszerelmeskedett éjszakán.
- Hogy lehet ez, hogy kerültél ide? – kérdezte Lui.
- Mindig is itt voltam, drágám, téged vártalak – mosolygott rá Rita szerelmesen, és Lui ekkor döbbent rá, hogy ez csak csalás.
Az álboldogság része, amit az utazási iroda szolgáltat a pénzéért.
De már nem is bánta. Ahogy a karjában tartotta az ál-Ritát semmi sem számított már. Boldog volt. Tényleg megkapta, amiért fizetett.
Rita körbevezette a házban. Megmutatta a műtermét, amelyben a képei álltak. Rita azt állította, hogy ezeket Lui mind a saját kezével készítette. És azok a képek…Emberfölötti gyönyör áradt belőlük, csodálatos hullámokban lökték ki magukból a szépséget, a szabadságot, a végtelen űrt betöltő tartalmat. És ezeket ő alkotta!
Mi mindent meg nem tesznek az utazási irodák a klienseikért!
Az estét csendes borozgatással töltötték, és beszélgettek. Lui nem is emlékezett, mikor beszélgettek ennyit utoljára. Csodás volt minden, akár az első évben, amikor még az igazi Rita is szerette őt.
Aztán szeretkeztek. Egész éjszaka nem aludtak, csak ölelték egymást, olyan hévvel és izzással, akár az őrültek. Tűzviharban napoztak, és jeges óceánban hűsöltek. Egyek voltak, olyan őszintén és igazán egyek, ahogy a valóságban sosem.
Másnap reggel Lui felkelt, kimászott az ágyából, komótosan megmosdott, felöltözött, majd kiment az udvarra, és kiloccsantotta az agyát a gyönyörű márvány lépcsősorra. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy fegyvergyűjtemény is volt a kastélyban. Biztos, ami biztos.
Az indulás napján a pilóta és a másodpilóta unatkozva ültek az űrsiklóban, és a műszerfalat bámulták. Nem nagyon szóltak egymáshoz, álmosak és nyűgösek voltak, szerettek volna már hazamenni a családjukhoz. Éppen kórusban ásítoztak, amikor megjelent a kis kopasz emberke, az utazási iroda képviselője, és unottan ledobta magát közéjük egy üres helyre.
- Na mi van? – kérdezte a kapitány.
- Ááá, a szokásos – mondta fintorogva a kopasz – megint nem jött vissza egy sem.
- Csak tudnám, miért kell ezeknek egy másik bolygó ahhoz, hogy kinyiffantsák magukat – morogta a másodpilóta, és elnyomott egy minden eddiginél nagyobb ásítást. – Megyünk?
- Tőlem mehetünk – legyintett mérgesen a kopasz emberke.
Azzal az űrsikló kecsesen a levegőbe emelkedett, hogy maga mögött hagyja a Turnaránt, de csak addig, amíg újabb reménybeli öngyilkosokat szállíthat a néma, és mindig kiegyensúlyozott bolygó felszínére.
Álmomban kígyó voltam
Álmomban kígyó voltam
A világ tetején sütkéreztem
Hófelhőkön siklottam
Emberek lelkére tekeredtem
A gondolataikkal együtt születtem
A fájdalmukkal lüktettem
S a lelkükkel együtt pusztultam
A Mindenható voltam
Egyik álmomban
Mikor kígyó voltam
Szorítsd a kezed az arcodra
Vigyázz el ne veszítsd
Olyan nagy a tömeg
És nem tudod önmagad vagy-e még
Vigyázz
Könnyű egérfogóba kerülni
Vigyázz
Könnyű az egérfogót élvezni
Látod hogyan ürül ki hirtelen
Ami nemrég telve volt
Látod hogyan üzen az éjszaka
A hajnalnak hadat
Szenvedő háborút
Látod hogyan szárad el lassan
Percről-percre a lelkem
Korhadó magány
Látod hogyan hullik a porba
Amit szerelemnek hittem
S hogyan kopik a vakolat
Az illúziók falán
Áttetszővé válik a bőröm
Mint a jégből szőtt csipke
Hideg és kemény
Észre se vettem mikor némult meg
Végleg az a hang amiről azt hittem az enyém
Csak ülök egy padon
És várom hogy egyszer valaki talán
Mellém telepedik és rám néz
Csak figyel hosszú éveken át
Nem szól semmit csak vár
Csak várja hogy valamikor talán
Újra elkezdem égszínkékre festeni
Az illúzióim falát
Pozitív gondolkodás
Szereplők:
Férfi1
Férfi2
Férfi1 ül a padon. Könyvet olvas. Férfi2 kerülgeti, nézegeti egy darabig, majd megszólítja.
Férfi2: Elnézést….
(nincs válasz)
Khmmm…Khmmm….
(még mindig semmi válasz)
Leülhetnék ide?
Férfi1: (fel se nézve) Ha nagyon muszáj…
Férfi2: (vidáman) Hát nem gyönyörű ez a nap, csicseregnek a madarak, mindenhol gyerekek, kutyák…Mit olvas?
Férfi1: Maga szerint?
Férfi2: Könyvnek nézem…
Férfi1: Éééééés úgy is van…látja, tud maga, ha akar….viszlát!
(szünet)
Férfi2: És érdekes?
Férfi1: Nem, kifejezetten unom. Csak azért olvasom, hogy ne kelljen beszélgetnem azokkal, akik elég tolakodóak ahhoz, hogy leüljenek mellém, és a társaságukkal nyomasszanak.
Férfi2: Miről szól?
Férfi1: Napóleonról
Férfi2: Áááá….igen…a Watergate-ügy…(csóválja a fejét)
Férfi1: (megsemmisítő pillantást vet rá) Csak nem történelmet tanít?
Férfi2: Ki?
Férfi1: Maga
Férfi2: Ja, nem…lediplomáztam, de nem tanítok…(lelkesen)tudja, úgy érzem, többre vagyok hívatott…
Férfi1: Ebben egészen biztos vagyok…
Férfi2: Nézze, milyen kedves az a kis kutya ott!
Férfi1: Melyik, amelyik az idős asszonyt marcangolja, vagy amelyik éppen a homokozóba csinál?
Férfi2: Amelyik elkapta a frízbit…
Férfi1: Húú…az a gyerek most nagyon beletenyerelt valamibe…Nem akar odamenni, segíteni neki?
Férfi2: Gondolja, hogy kellene?
Férfi1: Határozottan, úgy vélem
Férfi2: Na jó…(félig felemelkedik, majd visszaül)…mégse, már ott az anyja, és különben is, olyan jót beszélgetünk itt, nem igaz? (vigyorog, és átkarolja Férfi1 vállát)
Férfi1: Maga jó szándékú idiótának tűnik, megkérhetném, hogy engedjen el, akkor nem kell felpofoznom…
Férfi2: (pirulva elengedi) Elnézést…csak barátkozni próbáltam…tudja nincs sok jó ismerősöm…
Férfi1: Miért nem vagyok meglepve….
Férfi2: Nemrég vettem egy kutyát, azt mondják, segíti a pozitív gondolkodást…(vár)…nem érdekli, hogy tényleg segíti-e?
Férfi1:Úgy hiszem, csak azoknál működik, akik képesek a gondolkodás folyamatára, így a maga eredményei nem mérvadóak…
Férfi2: (mérgesen) Talán maga is jobban járna, ha venne egy kutyát, akkor legalább valaki szeretné, mert biztos vagyok benne, hogy a maga modorát senki sem képes elviselni!
Férfi1: (nyugodtan) Van is kutyám…
Férfi2: Tényleg? És nem hozta le?
Férfi1: De, épp most végez a nénivel, ha jól látom…(feláll, és menet közben visszaszól) Amúgy igaza van, tényleg segíti a pozitív gondolkodást…
Egy elefánt hátán sétáltam
Amikor megtaláltam az eget
Higanyból volt, és bugyborékolt
Ezernyi arcot láttam benne
Csak egyet nem, a tiedet
Rózsaszín kagylókat csavartam a hajamba
Iránytűnek Neked
Hogy rám találj, ha egyszer feljönnél ide
Aztán megsimogattam az elefántom
És besüppedtem a higany cseppjeibe
Csíkok
Csíkok folynak a lét levében
Felül az Isten a létezés gödrében
Lábát éri az emberek mocska
Letisztítaná de sehogy sem tudja
Törlőkendő, fehér vászonlepel
Eltakar, de sohasem fed el
Lángoló tulipánok
Lángoló tulipánok
Szipogó lepkeszárnyak
Sóhajtó utcai padok
Mámoros macskakövek
Némán követlek benneteket
Sötétben parázsló cigaretta
Kegyes-kegyetlen tűz szerető
Apró csókja felvillan
Ahogy letüdőzöm
S az éjbe belesikító nevető
Hangját hallom szerelmemnek
A légüres térben
Meztelenül körbe-körbe
Táncoló Semminek
Lakat alatt
Elefántcsont szipkában füstöl
Az élet hamvadó virága
Lakat alatt ziháló orchidea
Szívná a lelket magába
Táncolna szilajon
Zokogna esdeklőn
Az égbe repülne
És szeretne egy felhőt
Csókolna vágyakat
Ringatna bánatot
De a kegyelem csak álom
S az orchidea halott
Füstösen, fáradtan csorognak a könnyek
Álomittasan, riadtan ébrednek a testek
Jeges félelemben, kínban fürdenek a lelkek
A percek rokkantan vánszorognak a csendben
Lakat alatt sírva, lüktetve, hörögve
A nem létező Isten arcába nevetve
Napsütést szomjazva, örök sötétbe temetve
Bűntudat kaján görcsében fetrengve
Itt vagyunk mind, s mellettünk
Egy elrohadt orchidea gyenge teste
S ez a bűz, amit érzünk
A szívünk halott lehelete
Szürkeárnyalatos a világ
Lángoló percekkel játszom
Egy égő fa tetején
Hamuszín műanyag koronával a fejemen
Nevetek amíg átmelegszem
Amíg élek vagy
Amíg le nem merül az aksi
Vagy amíg meg nem fogod a kezem
Hajnali vers
Fokozottan félünk a hajnaltól
Nem tudunk elaludni
Mert nincs kivel
És nincsen hol
Reménykedjünk
Ez az örök kérdés
A falat bámulva ez
Az egy szó tép szét
Utoljára indul a hajó
Utoljára gőzöl a vasaló
Utoljára ülök a térdeden
Utolsót nyerít a hintaló
Utoljára folyik el az arcom a tükörben
Utoljára nevettünk együtt az esőben
Volt egy álmom
Félős és boldog
Szerettem az érzést
Ahogy a karodban sírok
Volt egy álmom
Egyedül álmodtam
A te életedben idegen voltam
Milyen sólyom?
Szereplők:
Egyetemista – ő még sokat vár az élettől
Könyvelő – ő már semmit sem vár az élettől
Író – ő úgy érzi, mindene megvan, ha írhat
Bankigazgató – neki mindene megvan
Egyetemista és Könyvelő ülnek a padon. Egyetemista jobbra-balra tekintget, pásztázza a környéket. Könyvelő maga elé mered és sóhajtozik.
Egyetemista: Odanézz!
Könyvelő: Hmm…
Egyetemista: Nézz már oda! Egy sólyom! Gyönyörű szép!
Könyvelő: Nem látom. Hol van?
Egyetemista: Ott szemben, annál a padnál. Látod? Most széttárta a szárnyait! Milyen hatalmas, milyen fenséges!
Könyvelő: Csak egy ronda, dagadt galambot látok.
Egyetemista: Galambot? Hol? Nézd már, most eszik valamit! Mi lehet?
Könyvelő: Nem ’tom. De az a galamb ott egy csikket tépked.
Egyetemista: Milyen galamb? Nincs ott semmilyen galamb. Valami ürgefélét eszik. Odanézz! Felrepült a pad tetejére! De gyönyörű!
Könyvelő: Hú, milyen göthös ez a galamb! Ráadásul leszarta a padot. Biztos madárinfluenzás. Valaki lője már le!
Egyetemista: Nézd, itt jön az Író! Hello, írókám, nézd azt a sólymot! Hát nem gyönyörű?!
Író: Ó, hol van? Jaj, Istenem, de gyönyörű páva, látjátok? Földöntúli szépség, ilyen színeket még sosem láttam!
Egyetemista: Hol van? Nem látom. A sólyom közelében?
Könyvelő: Úgy érted, galamb.
Egyetemista: Nem, ÚGY értem sólyom!
Író: Milyen galamb? Milyen sólyom?
Bankigazgató jön.
Bankigazgató: Hello, fiúk! Mi a helyzet?
Egyetemista: Nézd azt a gyönyörű sólymot!
Könyvelő: A gusztustalan galambra gondol…
Író: Nem értem, miről beszélnek, de azt a pávát figyeld! Sugárzik belőle a béke, a szabadság, a fájdalom, a magasztos szenvedés…Ez nem is lehet igaz…Most meg hova mész??
Bankigazgató: Szívesen hallgatnálak még titeket, de ott szemben a pad mellett a földön van egy száz eurós. Gondoltam felveszem, ha nem bánjátok…
Rólad álmodik a szél
Rólad álmodik a szél
Sírós, reszkető perceket remél
Hazug körmeit beléd vájja
A valóság délibábja
Kábul a filctoll a papíron
S a fáradt igehirdetők mára
Leszarják az Istent
S a bánatos királylány
Vára tornyába zárva
Hiába várja
A boldog királyfit
Aki álmait valóra váltja
S a végtelen kín záporát
Rezgő fátylára rázza
Feljajdul a szűzlány
Szépet álmodik a kurva
Képeslapot kézbesít a postás
Lerobban az autó motorja
Szabadon repülsz az univerzumban
Szupernovaként égsz el
Azt hiszed, ahogy
A poloska is, ami a lámpabúrában rekedt
A szádon át leheltél ki
A szádon át leheltél ki
Így született meg a lelkem
Fájdalmat és kínt hintettem
Az emberekre s közben
Reszketve nevettem
Mert neked lelked nincs
Nekem meg testem
Kutattam egy ezüst éven át
Szikrázó levelek között vadásztam
Sohasem hallottam a nevem
Hiszen nem is volt senki, nem
Szólított, nem várt nem kiáltott
Lélekre senki sem vágyott
Te köztük járkálsz
És én csak nevetek
Mert hiába mozog a karod a lábad
Hiába bólogatsz és hiába fáradsz
Hogy a létezés illúzióját keltsd
Rokonok vagyunk mi
Csak neked lelked nincs
Nekem meg testem
S a boldogabb mégis én vagyok
Mert hamis létezés után nem futok
